VálasztóPolgár

A kormány IMF-fel kapcsolatos históriája klasszikus példája annak az esetnek, amikor a hülyeség akaraterővel párosul. Nagy koppanás a vége. Az, hogy a kormány tárgyal a világbankkal a ország finanszírozásának ilyen-olyan lehetőségeiről, egy teljesen hétköznapi dolog. Talán át se lépi egy átlagos választópolgár ingerküszöbét. De ha tűzzel-vassal elüldözünk valakit, majd olyan színben tüntetjük fel, mint magát a patás ördögöt, akkor nagyon hiteltelen, ha másnap mégis egy asztalnál találjuk magunkat velük. Ezt már sokan leírták.

Azon kívül, hogy a gazdaságpolitikai kudarcnak a jele az IMF visszahívása, két dolgot tartok megjegyzésre érdemesnek. Tetten érhető a kormány tipikus kommunikációja. Nagyon erős, nagyon konkrét, leegyszerűsített üzeneteket szinte belevernek a fejünkbe, kínosan ügyelve arra, nehogy ne értsük, nehogy elmenjünk mellette. Így viszont soha nem történik olyan, hogy valakivel szimplán nem értünk egyet, ezért felfüggesztjük az együttműködést, mivel jelen pillanatban ez tűnik a legjobb döntésnek. A körülmények persze változhatnak, lehet, hogy holnap az lesz a jó döntés, ha újra megállapodunk. Ez túl árnyalt üzenet lenne, nem értené az egyszeri választópolgár, hogy akkor most kit kell utálni, és hogy jó-e, ha az IMF pénzt ad. A kisarkított kommunikáció most csúnyán visszaütött.

A másik, amit észre lehetett venni, hogy gazdasági kérdésekben nagyon kevés ember van a kormányban, aki beleszólhat a döntésekbe, mindenki másnak az a dolga, hogy a döntés mögé álljon. Úgy látszik, nincs belső kontroll, ami lehetővé tenné, hogy a különböző vélemények ütköztetése által jobb megoldások szülessenek. És maguk a képviselők sem kapnak többet annál, amit a választók: néhány jól hangzó szlogen vagy panel, ami széppé teszi a történetet, és ami jól jön, ha valaki esetleg rákérdezne, hogy akkor miért is.

Következő témának pedig rögtön itt van a leminősítésünk. Azon nem lepődünk meg, hogy az aktuális kormánypárt igyekszik elbagatellizálni, az aktuális ellenzék pedig eltúlozza a jelentőségét. Új fordulat viszont, hogy támadásról, rejtélyes pénzügyi körök összeesküvéséról hallunk. Először reméltem, hogy ez csak kommunikációs stratégia, ami akár még be is jöhet. Elvégre az emberek vonzódnak a rejtélyes dolgokhoz, szeretik az összeesküvéselméleteket, és utálják a gazdagokat, akik a szegényeken nyerészkednek. De egyre inkább úgy tűnik, hogy maguk is elhiszik ezt a mesét.

Nem támadás történt, csak nem bíznak bennünk a befektetők. Tegye a szívére a kezét kormány: van okuk rá. Nem támadás történt, a modern pénzvilág már csak ilyen. A játékszabályok régóta változatlanok, semmi meglepő nincs abban, ami piacon történik. A kormány mégis értetlenül nézi, hogy miért nem ismerik el a többiek, hogy a mi gazdaságunk a legversenyképesebb a régióban.

Egyébként joggal lehet szidni a piaci mechanizmusokat. A piac működésébe kódolva van, hogy a gazdagabb még gazdagabb lesz, a szegény meg még szegényebb. Ha a kormány úgy érzi, hogy megtámadtak minket, az a gyengeségünk jele. Sajnos valóban a gyengék húzzák a rövidebbet. De ez nem összeesküvés, így működnek a dolgok. Olyan ez, mint a Monopoly. Annak van a legtöbb bevétele, akinek a legtöbb szállodája van, ergo már eleve a leggazdagabb. Ha elég sokáig játsszuk, minden pénz és telek végül egy kézbe jut, a többi játékos meg csődbe megy. Az ősi zsidó társadalomban pont ezért bizonyos időnként (talán 70 évente, de nem vagyok biztos) teljes adósságeltörlés volt és újraosztották a földeket. Ők már akkor is tudták, hogy működik a gazdaság. Most sem lett jobb a rendszer, csak adósságeltörlés helyett időnként válság van, ami hasonlóan a lapok újraosztására kényszerít.

Persze értem én a kormányt, kényelmetlen dolog, hogy nekünk kell alkalmazkodni a nagyok szabályaihoz. De nem a szabályokat kéne szidni, ha vesztésre állunk, hanem el kéne kezdeni jobban játszani. Vagy ki is szállhatunk, elküldhetjük az IMF-et, az EU-t, meg mindenkit, a pénzvilág összes szereplőjét. Van élet nélkülük is, lásd. Észak-Korea.